| Történetünk kezdődik egy májusi éjszakán, mikor megismerkedett egymással egy fiú és egy lány. Moziból igyekeztek haza éppen, már átölelkezve és kéz a kézben. Elmúlt egy év, mint a pillanat, gyakran adtak egymásnak forró csókokat. A lány a fiút nem vette komolyan, ezért a fiú szívében örök félelem van. Attól fél, hogy elveszti a lányt, kit úgy kíván, s a szíve, hogy imád. Beteljesült a sorsa egy ködös délután, mikor mást ölelgetett az a szép lány. Az egész teste lángolt, s az arca piroslott. Odament a lányhoz, vígan köszöntötte, senki sem tudta, ez az utolsó beszéde. Mikor hazaért, lerogyott a székre, egy lapot vett elő, s ezt írni kezdte:
„Azt hittem szerettél egyetlen virágom,
te voltál mindenem ezen a világon.
De te már nem vagy, könnyen másé lettél.
Szerencsétlen vagyok, s az ilyen minek él?
Meghalok inkább, mert nem bírom már,
A két ölelő karod más fiúra vár.
Búcsúzom tőled az Isten áldjon meg.
Te e világon maradsz, én elmegyek.
Az én szívem téged soha nem feledett.
Gondolj rám néha, ki téged szeretett.
Szeretlek most is, bár nem sokáig élek,
Mire olvasod ezt, nem lesz bennem lélek!”
Mikor ezt leírta, borítékba tette, örült a mának, s a múltat feledte. Boldogan ment a sírba, a halálba, pedig tudta, hogy nem jön vissza. A fiú egész közel ment a folyópartra, s belevetette magát a zúgó habokba. Megkapta a lány a fájdalmas levelet, s hullajtott érte fájó könnyeket. Elment a partra, a könnye csorgott. Felidézte magában a sok szép csókot. Átgondolta a régi szép időket, mikor a szíve egy fiúért égett. Nem tétovázott, a folyóba ugrott, s a lelke a mennybe szállt. Történetünk véget ért egy ködös májusi éjszakán, hol a sírban egymásé lett egy fiú és egy lány.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
