Sziklás
tengerpartra alkonyat hull csendben. Jeges szél kel, sikolt, s tombol önfeledten. Szürke messzeségből karcsú lány tűnik fel. Nyirkos tengerparton a sziklák felé lépdel. Hosszú idő óta itt jár minden éjjel. Halvány, ifjú arca dacol fagyos széllel. Szürke szikla hátán magányosan várja, hátha a szerelmét végre újra látja. A távolba réved boldogtalan szeme, és lehull ölébe két erőtlen keze. Akkor egy esőcsepp tenyerére csöppen, s aztán csak hullnak-hullnak egyre többen. A reménytelenség úrrá lesz a lányon, régóta először nyomja el az álom. Párnája: a rideg, kemény, szürke szikla. Egy csepp sósvíz csordul rajta, mintha sírna. Zokog, mintha tudná, álom száll a lányra, s ez lesz az utolsó parti éjszakája. Síró bölcső szikla búcsút vesz a lánytól, most már az ő lelke terhes a magánytól. A lány szeme csukva, édes álmot kerget elrepíti hozzá kedves álom-felleg. Melegséget érez és meglepetten hallja, feldereng az égen kedvesének hangja, Őt szólítja halkan, hívja, becézgeti. Távoli vizekről így vall, üzen neki:

,,Úton
vagyok hozzád kedves, úgy hiányzol! Csokrot viszek neked ezer rózsaszálból: vörös rózsa száll fel majd a horizontról-akkor érezd kedves, arád csak rád gondol. Sárga rózsaszirmok arcod, hogyha érik- akkor érezd kedves, szerelmem mesélik. S ha partra vet a tajték fehér rózsaszálat-akkor tudd majd kedves, tárt karokkal várlak!''

Felébred
a lány és kél a nap is vele, vörös fényét látva könnybe lábad szeme. S arany napsugarak érintik az arcát, a kedves hű szerelmét ők mesélik, vallják. A lány szalad a parton, fürkészi a vizet, s valamit a hullám lába elé kivet. Lenéz rá a lány és arcán mosoly csillant, mégis a habokba könnyes szemmel pillant. Fehér rózsaszálat emel ki a vízből...régóta először kacag tiszta szívből. Búcsút mond a partnak, lehunyt szemmel még áll...majd ölelve a rózsát a habokba sétál...